MINDEN KIKOTOBEN

A bankokról nyilván ezer bőrt lehúzott már a Homár, meg mindenki, ezt most mégis megírtam, egyrészt mert vérlázító, másrészt pedig mert tanulságos lehet sokaknak.

Az elkövető: Budapest Bank Autófinanszírozási Zrt. Az időpont: 2009 vége.

Autóhitelem volt a BB-nál. Több millió forint. Jó üzlet voltam nekik eleve, mert pontosan fizettem mindig, mindössze hét hónapot töltöttem az adósok között, majd a teljes összeg előtörlesztésével kiváltottam a hitelt és megszüntettem a szerződést.

Ez újabb 150 ezer forintomba került, de a Budapest Bank nem érte be ennyivel. Tovább>>

Múlt héten jöttem haza San Franciscóból. Nem okozott katarzist. Nem hiányzik. Itt jó.

A zöldkártyámat visszaadom. Ha nem, elveszik, mert nem demonstrálom, hogy kint akarok élni. Ami azért van, mert nem akarok kint élni, gyereket nevelni, megöregedni, meghalni. Hanem itt akarom mindezt.

(Azért country xmas rádiót hallgatok épp.) Tovább>>

Válságban Kalifornia, elég komoly válságban, és elkezdtek vágni a büdzsén. Csakúgy, mint Magyarországon. És mint nálunk, a vágások gyorsan elérik a legérzékenyebb területeket. Belekerült a szórásba az állami egyetem, a tíz kampuszos University of California is, ami nekem kedves, mert alma mater-em (bármennyire utálom is ezt a szót).

A UC, ahogy kint hívja mindenki, a világ egyik legnagyobb egyeteme. Majdnem 200 ezer diákja van, és sokmillió volt diákja (ez a hálózat adja egy egyetem igazi értékét – gyakorlatilag az élet és a világ minden területén vannak volt diákjaik).

Az egyik leggazdagabb is: tímilliárdos saját vagyonnal gazdálkodik, és évente 3.3 milliárd dollárt költött rá a legutóbbi időkig a fenntartó Kalifornia állam. Éppen ebből fakad a nyomás, Kalifornia gondjaival ugyanis a UC pénzforrásai is el tudnak apani. El is apadnak lassan, mert Schwarzenegger és az egyetemi elöljárók már 2004-ben megállapodtak, harmadával levágják a költségvetést, a helyzet pedig azóta sem javult, sőt. Tovább>>

Oké, ezt nem hagyhatom szó nélkül. Obama, nagy kedvencem, Nobel-békedíjat kapott. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez jó dolog. Sem neki, sem a Nobel-díjnak, sem a világnak küldött üzenet szempontjából.

Az első reakcióm persze az örülés volt, de a másfeledik már a sokk. Obama egy éve ambiciózus szenátor volt, nagyon rokonszenves meg minden, de mégiscsak jóval kevesebb, mint történelmi nagyság. Még a megválasztásával sem lett óriási hős, mert az ugyan történelmi tény, hogy ő az első fekete a Fehér Házban, de az egész akkor kap majd igazi történelmi jelentőséget, ha kezdeni is tud valamit a lehetőséggel.

Erre egyelőre nem volt még ideje. Tovább>>

A magam által választott csend, mármint itt a blogon, elgondolkodtat. Azért nem írok sokkal többet, úgy mint régen, mert az életem nem olyan érdekes a többieknek, akik olvasnának, mondom mindig, mikor kérdeznek itt-ott, és az igazat megvallva egyre ritkábban kérdeznek, gondolom, egyetértenek velem ők is.

De aztán most elgondolkodtam, mi is az igazság. Mert a régi időkben is a hétköznapokat írtam meg, akarom mondani akkor megírtam a hétköznapokat, is, nem paráztam egy percig sem, érdekel-e bárkit. De ha ugyanezt most próbálnám meg, minden tudományom csődöt mondana, és nem azért, mert Magyarországon élni eseménytelen dolog volna. Nem?

Tegyünk egy próbát. Elvégre ha a Bächer egész könyvet írhat az újlipótvárosi fröccsözéseiről, vazeg, akkor én is megírhatom, ami velem történik, még ha nem szerepelnek benne nagy amerikai autók meg irreleváns politikusok, valamint egy deci sós víz sem. Hátha érdekel másokat is.

Vegyük például a szombat reggelemet. Tovább>>

A modoros blog remeke , jó szórakozást.

A modoros emigráns

A modoros emigráns kb. 2-3 éve dolgozik valamelyik nyugat-európai nagyvárosban. Csak rövid tapasztalatszerzés ill. nyelvtanulás céljából indult, de azóta rájött, hogy csak külföldön becsülik meg a tehetségét. A modoros emigránst kínozza a honvágy, ezért igyekszik 3-4 havonta 4-8 napra hazalátogatni. Ennyi idő azonban általában pont elég is ahhoz, hogy elege legyen Magyarországból. Tovább>>

Amerika az utóbbi hetekben kicsit a múltjába nézett, és az a gyanúm (majd megerősítenek, vagy nem, akik onnan olvassák ezt), hogy nem töltötte el felhőtlen örömmel az amerikaiakat, amire jutottak.

A három fő esemény:

• Meghalt Michael Jackson.
• Meghalt Walter Cronkite.
• Megünnepelték a Holdra szállás 40. évfordulóját.

És ami összeköti őket: a televízió. Tovább>>

Ez a bejegyzés a tahóságról szól, és mert a világban sok a tahó, és sok a tahóság; alapvetően azért ritkán csinálok panaszdélutánt, tegye azt inkább a Tékozló Homár kolléga, most viszont ráérek, mert uborkaszezon van, ezerrel, és kifészbukoztam magam körülbelül egy évtizedre, úgyhogy akár írhatok is, why the fuck not.

Történt tehát, hogy Sárával elmentünk a Tisza-tóra. A Tisza-tó az fasza hely, van körülötte egy jókora töltés, amelyet a turisták kedvéért megkoronáztak egy páratlanul szép bicikliúttal. Jobbra a Tisza (OK, csak ha az óra járásával megegyezően indulunk neki), balra a Hortobágy, a fákra harsogó zöld levelek kíséretében kúszik fel az élővilág, mint valami dzsungel. Még a madarak is akkora hangerővel és változatossággal rikoltoznak.

Amíg meg nem jelentik egy terepjáró. Tovább>>

Hónapok óta nem írtam, nem nagyon találtam anyagot hozzá, de most az uborkaszezon kezdődik, talán lesz időm. A nagy tétlenségben ki is szúrtam valamit, ami fölött rendszeresen elsiklottam az MTI használata közben: a bérriporter szolgáltatást.

A vérlázító hirdetési oldal nem hosszú, érdemes elolvasni. A sajtóetikai vonatkozásait a dolognak nem is elemzem. Aki ilyeneket leír: “Saját riportereink az Ön igényei szerint adnak tájékoztatást” – az nem méltó a híriparban való bármilyen jellegű közreműködésre. Tovább>>

Ezért megemlékezem róla. Így:

Ültem egyik este a Kőleves vendéglőben, a VII. kerületben (egy méltatást igazán megérdemelne, de most nem ezt akarom mondani, mindenki próbálja inkább ki magának, megéri). Kinéztem az ablakon, és a szemközti falon, a Kazinczy utca girbegurba, szűk részén szemembe ötlött egy falra szerelt kandeláber. Néztem azt a kandelábert, és attól nekem jó volt.

Az asztal körül Sára ült, a szülei, meg az én szüleim. Borozgattunk, vacsorázgattunk, és jól éreztük magunkat. Nem azért, mert az életben nincsenek gondok, hanem mert ott akkor nem számítottak. Adott ez a két generációs felállás egy fasza hovatartozást, egy jóféle tudatot, ha a szülők is itt vannak, akkor nekem is itt a helyem. Nem hagyománytiszteletből, vagy automatizmusból, hanem mert tényleg így a jobb. Tovább>>

Már halogatom egy ideje, hogy visszamenjek Amerikába, mert kell azért, adminisztratíve, életben tartani a zöld kártyámat, gondolva arra az eshetőségre, hogy egyszer megint ott éljünk, ilyen ez a dolog, az ember pendlizik, és ha tudja, hogy ez a helyzet, akkor talán meg is lehet békélni vele, én mindenesetre még nem tudom, de mindig rokonszenves volt, amikor azt olvastam valahol valakiről, hogy splits his / her time between New York and Paris vagy valami hasonlót, hát ki mondta, hogy mi ne oszthatnánk meg az időnket az óceán két partja között, ilyen értelemben pedig nyilván érzelmileg sem mellékes, hogy most először, mióta visszatértem ide, megint átszagolok oda, mint Renton a Trainspotting végén a buszban, na jó, one more hit and I’m outta here.

Tovább>>

Ahol megtudjuk, hogy Lech Walesa emigrációval fenyeget,
És azt is, hogy hol lehet amcsi kaját enni Pesten

Híjnye, mondta Józsi bácsi, és pödört egyet a bajuszán. Ami itt minálunk a politikai élet, az ugye tocsog, mint egy pöcegödör áradáskor, de ami odaát megy, a polákoknál, az még olyanabb. Az már egészen olyan, hogy… híjnye no.

Ezek a lengyel kolegák ugyanis most már évek óta hurcolják meg azt a Lech Walesát, aki ugye annyit tett a rendszerváltozásért, mint nagyjából a teljes ellenzéki kerekasztal itthon, meg még többet, pedig nem is volt nagyokos jogász, csak egy melós Gdanskból, no de nem kell bemutatnom, mert mindannyian ismerjük, én még össze is tegeződtem vele, amikor megismerkedtünk, hát most, ha megbocsátják, kedves hallgatók, tegeződünk, elnézést.

Szóval, Lech, kérlek, mi történik? Tovább>>

A világ ötödik legnagyobb gazdasága Kaliforniáé. 160 nap vita után most reagáltak a gazdasági válságra. Megnézegettem az ottani és a magyarországi számokat, mert ma ilyen bezzegező hangulatban vagyok. És azt láttam, hogy a magyar kormánynak nincs vér a pucájában, mikor költségeket kell lefaragni, vagy adókhoz kell hozzányúlni. Könnyen eljár a kezük viszont, mikor hitelt kell felvenni.

Vigyázat: a tartalom erősen elfogult, és minden bizonnyal torz is. De hogy tartogat tanulságot, az fix. Tovább>>

A kormány meghirdetendő új gazdaságpolitikája patrióta jellegű lesz
(Gyurcsány Ferenc, 2009 február)

Kialakult a borivás magas kultúrája Magyarországon. Tökjó. Mire hazajöttem tavaly nyáron, volt vagy öt bormagazin, voltak szakírók, borblogok, és egyre jobban képzett borászok. Hagyomány ide vagy oda, ez jó hír volt, mert azelőtt a kevés jó bort rengeteg borzalmas lőre kísérte.

Aztán persze kiderült hamar az is, hogy ez a fasza pezsgés esélytelen a világpiacon. Nekünk persze az nem véletlenül baj, mondhatnánk, mert a magyar borokat megisszuk idehaza, az exportot meg ki nem szarja le; csak a helyzet az, hogy már itthon is világpiac van, és ettől mindjárt másképp fest a dolog.

Vettem egy üveg ausztrál bort. Tovább>>

Sara kosarlabdazott, es kis hijan kitorte a labat. Aztan eleg volt egy sokaig odazott kisebb mutet es nehany het gyogytorna, oszt most nemsokara jol lesz. En megusztam, legalabbis azt hittem. Jartam hozza, latogattam, cipeltem a harmadik emeletrol (ahol lakunk, ohne lift) le, fol, vittem neki sok-sok Doktor House epizodot DVD-n. Az jo.

Aztan most ugy nez ki, ram is a kes var. Zsircsomo a hatamban, undorito kis szorny, az keletkezett, es rault a gerincemre, es alig latok a fajdalomtol. Kivagatom, ha addig elek is. Utana sebhely, addig a hatamon a pup. Szep par vagyunk, a pupos es a santa. Quasimodo reporting live from Budapest. Tovább>>

Kiszálltunk Ted Kapitány csónakjából, és körülnéztünk. A New Orleans melletti mocsárvilág fasza dolog, de egy két órás motorcsónakos túra bőven elég belőle. Úgyhogy mentünk tovább. Kocsiba be, Wal-Martba el. Az egy hipermarket, a Wal-Mart. Mégpedig a világ legnagyobb hipermarket-lánca. Sőt, a világ legnagyobb cége. Nyaraltunk, de ezen akkor is elgondolkodtam.

Csak ízelítőül: a Wal-Mart több mint 2 millió embert foglalkoztat, és ezzel a legnagyobb magánkézben lévő munkaadó a világon. Ha a közszolgáltató vállalatokat is beleszámoljuk, akkor is a negyedik legnépesebb cég, olyan államilag fenntartott óriások mögött, mint a brit egészségügy vagy az indiai vasutak. Tovább>>

Két amerikai barátommal ültünk a tévé előtt 2000 novemberében, és aggódva töltögettük a söröket. Egyre-másra jöttek az eredmények, és nem lehetett tudni, George W. Bush vagy Al Gore nyeri-e a választásokat az USA-ban. A barátaim jobban aggódtak, mint én, de ha tudtam volna, hogy nyolc év telik el, mire ismét méltó ember költözik a Fehér Házba, talán jobban aggódtam volna én is.

Tovább>>

Nyolc év, nyolc percben. Bush katasztrofális elnöksége csak címszavakban fért bele ebbe az MSNBC összefoglalóba, sőt, ki is csúsztak belőle kicsit. Most, az új elnök beiktatása előtt, érdemes egy kis ismétlés. Ami durva: három másodpercenként mondanak átlagban akkora balhékat, amelyekbe egyenként belebukott volna egy vezető egy normális országban.

Tovább>>

Ebben a halálesetben, statisztikailag legalábbis, nem volt semmi különös. Megöltek egy újságírót. Van olyan. Ráadásul Sri Lankán történt a dolog, jó messzire tőlünk. Hírértéke ennek kevés. Mégis leül az ember, és magába néz keményen, ha meghallja a részleteket. Olyan kísérteties körülmények között távozott ugyanis Lasantha Wickramatunga, hogy az kiüti a biztosítékot.

Megírta a saját nekrológját, amit újságja, a Sunday Leader, le is hozott a gyilkosság után.

Csak az első bekezdést fordítom le.

Nincs még egy hivatás, a fegyveres erőkön kívül, amely arra szólítana, hogy az életünket is odadobjuk érte szükség esetén – csak, legalábbis Sri Lankán, az újságírás. Az elmúlt néhány évben a független médiát egyre durvább támadások érték. Rendszeresen felgyújtottak, felrobbantottak, lezártak szerkesztőségeket, és próbáltak megtörni minket ezer más módon. Számtalan újságírót zaklattak, fenyegettek, és öltek meg. Büszke vagyok, hogy valamennyi kategóriához tartozhattam – legutóbb, különösképpen, az utolsóhoz is.

Napokkal e sorok papírra vetése után Wickramatunga tényleg halott volt. Tovább>>