MINDEN KIKOTOBEN

Hónapok óta nem írtam, nem nagyon találtam anyagot hozzá, de most az uborkaszezon kezdődik, talán lesz időm. A nagy tétlenségben ki is szúrtam valamit, ami fölött rendszeresen elsiklottam az MTI használata közben: a bérriporter szolgáltatást.

A vérlázító hirdetési oldal nem hosszú, érdemes elolvasni. A sajtóetikai vonatkozásait a dolognak nem is elemzem. Aki ilyeneket leír: “Saját riportereink az Ön igényei szerint adnak tájékoztatást” – az nem méltó a híriparban való bármilyen jellegű közreműködésre. Tovább>>

Ezért megemlékezem róla. Így:

Ültem egyik este a Kőleves vendéglőben, a VII. kerületben (egy méltatást igazán megérdemelne, de most nem ezt akarom mondani, mindenki próbálja inkább ki magának, megéri). Kinéztem az ablakon, és a szemközti falon, a Kazinczy utca girbegurba, szűk részén szemembe ötlött egy falra szerelt kandeláber. Néztem azt a kandelábert, és attól nekem jó volt.

Az asztal körül Sára ült, a szülei, meg az én szüleim. Borozgattunk, vacsorázgattunk, és jól éreztük magunkat. Nem azért, mert az életben nincsenek gondok, hanem mert ott akkor nem számítottak. Adott ez a két generációs felállás egy fasza hovatartozást, egy jóféle tudatot, ha a szülők is itt vannak, akkor nekem is itt a helyem. Nem hagyománytiszteletből, vagy automatizmusból, hanem mert tényleg így a jobb. Tovább>>

Már halogatom egy ideje, hogy visszamenjek Amerikába, mert kell azért, adminisztratíve, életben tartani a zöld kártyámat, gondolva arra az eshetőségre, hogy egyszer megint ott éljünk, ilyen ez a dolog, az ember pendlizik, és ha tudja, hogy ez a helyzet, akkor talán meg is lehet békélni vele, én mindenesetre még nem tudom, de mindig rokonszenves volt, amikor azt olvastam valahol valakiről, hogy splits his / her time between New York and Paris vagy valami hasonlót, hát ki mondta, hogy mi ne oszthatnánk meg az időnket az óceán két partja között, ilyen értelemben pedig nyilván érzelmileg sem mellékes, hogy most először, mióta visszatértem ide, megint átszagolok oda, mint Renton a Trainspotting végén a buszban, na jó, one more hit and I’m outta here.

Tovább>>

Ahol megtudjuk, hogy Lech Walesa emigrációval fenyeget,
És azt is, hogy hol lehet amcsi kaját enni Pesten

Híjnye, mondta Józsi bácsi, és pödört egyet a bajuszán. Ami itt minálunk a politikai élet, az ugye tocsog, mint egy pöcegödör áradáskor, de ami odaát megy, a polákoknál, az még olyanabb. Az már egészen olyan, hogy… híjnye no.

Ezek a lengyel kolegák ugyanis most már évek óta hurcolják meg azt a Lech Walesát, aki ugye annyit tett a rendszerváltozásért, mint nagyjából a teljes ellenzéki kerekasztal itthon, meg még többet, pedig nem is volt nagyokos jogász, csak egy melós Gdanskból, no de nem kell bemutatnom, mert mindannyian ismerjük, én még össze is tegeződtem vele, amikor megismerkedtünk, hát most, ha megbocsátják, kedves hallgatók, tegeződünk, elnézést.

Szóval, Lech, kérlek, mi történik? Tovább>>

A világ ötödik legnagyobb gazdasága Kaliforniáé. 160 nap vita után most reagáltak a gazdasági válságra. Megnézegettem az ottani és a magyarországi számokat, mert ma ilyen bezzegező hangulatban vagyok. És azt láttam, hogy a magyar kormánynak nincs vér a pucájában, mikor költségeket kell lefaragni, vagy adókhoz kell hozzányúlni. Könnyen eljár a kezük viszont, mikor hitelt kell felvenni.

Vigyázat: a tartalom erősen elfogult, és minden bizonnyal torz is. De hogy tartogat tanulságot, az fix. Tovább>>

A kormány meghirdetendő új gazdaságpolitikája patrióta jellegű lesz
(Gyurcsány Ferenc, 2009 február)

Kialakult a borivás magas kultúrája Magyarországon. Tökjó. Mire hazajöttem tavaly nyáron, volt vagy öt bormagazin, voltak szakírók, borblogok, és egyre jobban képzett borászok. Hagyomány ide vagy oda, ez jó hír volt, mert azelőtt a kevés jó bort rengeteg borzalmas lőre kísérte.

Aztán persze kiderült hamar az is, hogy ez a fasza pezsgés esélytelen a világpiacon. Nekünk persze az nem véletlenül baj, mondhatnánk, mert a magyar borokat megisszuk idehaza, az exportot meg ki nem szarja le; csak a helyzet az, hogy már itthon is világpiac van, és ettől mindjárt másképp fest a dolog.

Vettem egy üveg ausztrál bort. Tovább>>

Sara kosarlabdazott, es kis hijan kitorte a labat. Aztan eleg volt egy sokaig odazott kisebb mutet es nehany het gyogytorna, oszt most nemsokara jol lesz. En megusztam, legalabbis azt hittem. Jartam hozza, latogattam, cipeltem a harmadik emeletrol (ahol lakunk, ohne lift) le, fol, vittem neki sok-sok Doktor House epizodot DVD-n. Az jo.

Aztan most ugy nez ki, ram is a kes var. Zsircsomo a hatamban, undorito kis szorny, az keletkezett, es rault a gerincemre, es alig latok a fajdalomtol. Kivagatom, ha addig elek is. Utana sebhely, addig a hatamon a pup. Szep par vagyunk, a pupos es a santa. Quasimodo reporting live from Budapest. Tovább>>

Kiszálltunk Ted Kapitány csónakjából, és körülnéztünk. A New Orleans melletti mocsárvilág fasza dolog, de egy két órás motorcsónakos túra bőven elég belőle. Úgyhogy mentünk tovább. Kocsiba be, Wal-Martba el. Az egy hipermarket, a Wal-Mart. Mégpedig a világ legnagyobb hipermarket-lánca. Sőt, a világ legnagyobb cége. Nyaraltunk, de ezen akkor is elgondolkodtam.

Csak ízelítőül: a Wal-Mart több mint 2 millió embert foglalkoztat, és ezzel a legnagyobb magánkézben lévő munkaadó a világon. Ha a közszolgáltató vállalatokat is beleszámoljuk, akkor is a negyedik legnépesebb cég, olyan államilag fenntartott óriások mögött, mint a brit egészségügy vagy az indiai vasutak. Tovább>>

Két amerikai barátommal ültünk a tévé előtt 2000 novemberében, és aggódva töltögettük a söröket. Egyre-másra jöttek az eredmények, és nem lehetett tudni, George W. Bush vagy Al Gore nyeri-e a választásokat az USA-ban. A barátaim jobban aggódtak, mint én, de ha tudtam volna, hogy nyolc év telik el, mire ismét méltó ember költözik a Fehér Házba, talán jobban aggódtam volna én is.

Tovább>>

Nyolc év, nyolc percben. Bush katasztrofális elnöksége csak címszavakban fért bele ebbe az MSNBC összefoglalóba, sőt, ki is csúsztak belőle kicsit. Most, az új elnök beiktatása előtt, érdemes egy kis ismétlés. Ami durva: három másodpercenként mondanak átlagban akkora balhékat, amelyekbe egyenként belebukott volna egy vezető egy normális országban.

Tovább>>

Ebben a halálesetben, statisztikailag legalábbis, nem volt semmi különös. Megöltek egy újságírót. Van olyan. Ráadásul Sri Lankán történt a dolog, jó messzire tőlünk. Hírértéke ennek kevés. Mégis leül az ember, és magába néz keményen, ha meghallja a részleteket. Olyan kísérteties körülmények között távozott ugyanis Lasantha Wickramatunga, hogy az kiüti a biztosítékot.

Megírta a saját nekrológját, amit újságja, a Sunday Leader, le is hozott a gyilkosság után.

Csak az első bekezdést fordítom le.

Nincs még egy hivatás, a fegyveres erőkön kívül, amely arra szólítana, hogy az életünket is odadobjuk érte szükség esetén – csak, legalábbis Sri Lankán, az újságírás. Az elmúlt néhány évben a független médiát egyre durvább támadások érték. Rendszeresen felgyújtottak, felrobbantottak, lezártak szerkesztőségeket, és próbáltak megtörni minket ezer más módon. Számtalan újságírót zaklattak, fenyegettek, és öltek meg. Büszke vagyok, hogy valamennyi kategóriához tartozhattam – legutóbb, különösképpen, az utolsóhoz is.

Napokkal e sorok papírra vetése után Wickramatunga tényleg halott volt. Tovább>>

Most írtam ezt a Népszabinak, csak interneten lesz olvasható asszem, de ide is felteszem, szokásomtól eltérően. Szerintem érdekes, nem úgy, mint a cseh EU-elnökség vagy a gázai konfliktus, hanem jólesően az. Node nem pofáz, tárgyra tér. És milyen tárgyra! Kedvenceim: az Obama család.

Minden amerikai elnökfeleség részt vesz valamilyen módon a politika alakításában, de hagyományosan fontos szerepük a példamutatás. Amit a First Lady tesz, az kihatással van sok tízmillió amerikai nő (és férfi) életfelfogására. Azt eszik, amit ő eszik, azt olvassák, amit ő olvas – és azt hordják, amit ő hord.

Az amerikai divatcégek különösen figyelnek a fogyasztók ez utóbbi hajlandóságára. És most, a nem egész két hét múlva hivatalba lépő Barack Obama felesége révén, emberükre akadtak. Michelle Obama ugyanis előszeretettel hord a nyilvánosság előtt is viszonylag egyszerű ruhákat; de még amikor drága, egyedileg tervezett kollekciókban jelenik is meg, akkor is figyel arra, hogy amerikai tervezőkkel dolgoztasson. Tovább>>

Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny, meg hogy Amerikában egy igazi sznob vált belőlem, sőt az is lehet, hogy megértem egy kiadós seggbe rúgásra, vagy egész egyszerűen csak elszoktam a Balkántól, ami, tartom magam, Wiener Neustadtig tart. De ma bementünk a Nagymama Palacsintázójába, és ott elővett az a fajta borzasztó finnyás érzés, amilyet szerintem kábé akkor éreznék, ha egy saját hányásában meghempergett hajléktalan az ölembe ülne.

Jó, túlzok. Sára például nem érezte így magát, és szívesen megebédelt volna velem ott. Én sem voltam Nagymamánál már évek óta, mondjuk sosem voltam egy óriási rajongója a helynek, de megfordultam ott korábban sokszor, hát menjünk, mondtam. Csak az volt a baj, hogy ahhoz előbb be kellett térni oda. Tovább>>

Több mint fél éve jártunk New Orleansban, és mibe, hogy mindenki elfelejtette, mi történt. Nem baj. Én nem. Az első, második és harmadik nap után nem meséltem el a negyediket, az utolsót. De most megírom, két részben, mert ezért az egy napért érte meg elmenni oda egyáltalán.

Úgy indult, hogy béreltünk egy nyitott tetejű Mitsubishit. Ha egy napra is, ha az utolsó százdollárosunkból is, de királyok leszünk. Tovább>>

Na, most megihlettek itt a kommentelők. Aszongyák: mi teszi a jó politikust?

Erről azt a meglehetősen faramuci, és célra egyáltalán nem vezető, véleményemet nyomtam mindig, hogy aki politikus akar lenni, az ne legyen politikus, mert politikusok csak olyan emberek akarnak lenni, akikre én személy szerint egy kirándulás vezetését sem bíznám, nemhogy egy (és nem az) országét. De ez nem igaz, mert vannak jó politikusok, és nem konstruktív vélemény a fent vázolt jópofaság, mert nem felel a kérdésre.

És ez a kérdés, lássuk be, fontos. Mi több, előhoz még egy marha fontos kérdést: mit várunk mi a politikusainktól? Tovább>>

Idegenkedem a rutintól. Attól, mikor nem kell gondolkodnunk azon, amit legközelebb teszünk, mert a meló, a lakáshitel, a gyerek, az adóhivatal vagy bárki rákényszerít a lépésekre úgyis. A katonaság gondolatát is ezért gyűlöltem, a  börtön rémálmáról nem is beszélve. De a mindennapi életben meglévő apró kis börtönök, a rutin szükségszerű sínpályái is borzasztani tudnak időnként.

Tovább>>

OK, bocs, hogy nem írtam, esküszök, tökre bocs. Az van, hogy az új munkahelyem, a Népszabóság betett a szabadidőmnek, valamint bekövetkezett az, amitől kicsit tartottam hazajőve: hogy a mondókámat én magam tartom majd unalmasnak. Belekezdtem ebbe-abba, de valamiért úgy gondoltam, minek az, ki nem szarja le. Nem depresszió, nem önmegvalósítási válság, hanem egyszerűen nem látok magam körül túl sok írásra inspiráló dolgot, mármint a blog keretei között.

Önelemzés vége. Tovább>>

Ez egy kicsit demagóg, de annyit elmond az amerikaiakról, hogy nem bírtam ellenállni neki. Egyébként sem írtam már egy földtörténeti korszak óta, mert nem volt igazán miről. Semmit nem tudok mondani, amit ne tudnátok itthonról. Ez viszont érdekes, és talán újdonság is van benne (nekem is volt, nem csak a felvetés maga).

Kontextus: a választások előtt pár nappal újra felvetődött Obama feketesége mint politikai téma. Nem a kampányban, hivatalosan, csak a médiában, mert be van szarva mindenki, hogy majd a szavazófülkében előjön az amerikaiakban a rasszizmus, és mégis egy hepciáskodó hetvenes lesz a következő elnök, majd eljön a világvége. Tovább>>

Két gyors vélemény a válságról, mindkettő Amerikában élő magyaroktól.

Soros György: "Amerika eddig hatszor, hétszer többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. A számla kiegyenlítése mostanra esedékessé vált." (Népszabi –> Index)

Cali4nia: “Válság volt, van és lesz, bukás egyelőre nem. Más szóval az amerikaiak és nyugat-európaiak sokkal de sokkal jobban élnek, mint mondjuk a magyarok a Balkánon.” (Előző bejegyzésre komment)

Amerika kábé úgy élt jól eddig, mint mi a Kádár-rendszerben. Hitelből. És most a hiteleik egy nagy része, ahem, hiteltelenné vált. Hát fogyasztanak majd ezek a jól élő amerikaiak kevesebbet, és azt majd recessziónak hívjuk. Van hová süllyedni, az igaz. Erről szólt az előző bejegyzés: nem baj, ha recesszió lesz, sőt.

De mi az, hogy "jól élni"?

Tovább>>