MINDEN KIKOTOBEN

Ezért megemlékezem róla. Így:

Két amerikai barátommal ültünk a tévé előtt 2000 novemberében, és aggódva töltögettük a söröket. Egyre-másra jöttek az eredmények, és nem lehetett tudni, George W. Bush vagy Al Gore nyeri-e a választásokat az USA-ban. A barátaim jobban aggódtak, mint én, de ha tudtam volna, hogy nyolc év telik el, mire ismét méltó ember költözik a Fehér Házba, talán jobban aggódtam volna én is.

(more…)

A Valentin-nap faszsag. Amerikaban viszont elkerulhetetlen. Meg akkor is, ha az ember nagyon el akarja kerulni – sot, eppen akkor fut bele talan a legnagyobb blamaba. Valami kollega sziv alaku sutit hoz es nagy szeletet helyez az asztalra (nem tortent meg); osztalytars sziv alaku cukorkat tesz a tenyerbe, KISS ME felirattal, hosszu magyarazkodast kivaltva (5 eve, de megtortent); a tanarok megkerik a diakokat, hogy mindenki mindenkinek adjon szeretetteljes kepeslapokat (iskolakban gyakran megtortenik, allitolag).

Ugy unnepelni, ahogy iden unnepeltem, az viszont fasza dolog.  

(more…)

Nem kéne tán elhallgatni,
Hiányzik a pesti hakni,
Az utolsó őrült hajsza,
Készen legyünk mind a rajtra.

Mikor eldördül a pisztoly,
De a mezőny mégsem iszkol,
Leül inkább, elcsendesül,
Béke születik legbelül.

Itt nincs hajtás, nincsen hakni.
Nem is bírom megszokni.
Ülök csak csendben, várok,
De más a béke: hamis. Álnok.

Ezért írok most, mint mindig.
Önzésből. Hogy írni illik:
Nem érdekel. Karácsonyra
Haza magam így hozom ma.