MINDEN KIKOTOBEN

A magyarok imadnak latogatoba jarni kulfoldi spanokhoz, de a lelkesedes az Atlanti-ocean tajekan veget er. Aki Londonban lakik, allandoan fogadhatja a latogatokat. Aki New Yorkban, az neha. Aki Kaliforniaban, az a csaladra szamithat, de hogy baratok is eljutnak idaig, arra korulbelul zero a garancia. A csaladomon kivul az utobbi negy evben ismerosok, baratok csak veletlenul vetodtek erre, par orara, egy napra. Aki tovabb maradt, az olyankor jott, mikor epp nem voltam itt. (Lehet, hogy ebbol tanulsagokat kene levonnom?) (more…)

Jól van, bassza meg, akkor én sem dolgozom, ha ti ott tüntettek, nekem is jár egy kis móka. Mikor történik Budapesten valami? Amikor már nem vagyok tudósító. Na, szépen vagyunk. Meg kell mondanom az összes futballhuligán kreténnek, legközelebb várják meg a nemzeti ünnepet a töréssel-zúzással, nemá’ kimaradjak, és megint az Indexen kelljen követnem, mi van. Nagy kalap-leemelés amúgy az indexes srácoknak: megint megmutatták, az internet korában kár hagyományos újságnál dolgozni; mire megjelenik, már rég elavult. Én azert maradok. (more…)

Go back to bed America, your government is in control again
Here, here’s American Gladiators
Watch this, shut up /…/
And congratulate you on living in the land of freedom /…/
You are free to do as we tell you.

/Freeland: We Want Your Soul/

Tévézni Magyarországon is elég dögletes dolog, főleg mikor rátelepszik az emberek agyára a legfrissebb valóságshow, vagy a szar filmek, vagy a még rosszabb rikácsolós show műsorok, esetleg az úgynevezett hírháttér. Őszintén örülök, hogy abban az utolsó évben, amelyet otthon töltöttem, nem köttettem be az adást a tévémbe, hanem megtartottam monitornak a DVD-hez, és csak filmeket néztem rajta.

Itt sem vártam sokkal többet, sőt. Az amerikai médiának több ideje volt a totális szellemi züllésre, mint az otthoni kolegáknak, így hát leginkább arra számítottam, hogy minden másodperctől szaggató fejfájásom támad és menekülőre fogom majd. (more…)

Megérkezett a sógorom. Egy normális háztartásban, amilyenben felnőttem, ez általában fröccsözéssel és ordenáré berúgással, majd másnap reggel egy raklap aszpirinnal meg kissé kényszeredett reggelizéssel jár, amíg, hja, ki nem töltjük az első fröccsöt. Az én agyamban legalábbis a sógor egyfunkciós. Nem, kettő: latrinák javítása és fürdőszobák girbegurba kicsempézése, az is sógorias dolog.

No, hát az én sógorommal legfeljebb rajzfilmeket nézhetek, tekintve, hogy ő még csak most tizennégy. (more…)

Ebédeltünk tehát, Mátyás királyként kenyérrel meregetve a kitűnő sziklahalas-lecsós kotyvalékot a rizspárolóból. Csípett, mint a rosseb, de volt mellé sör, dobozból, hogy a francia szakácsok rikoltozva szentségeljenek, halat sörrel? Igen, monsieur, a fedélzeten kizárólag. Aztán kitöröltem a csajkát, húgyoztam egyet a korlátnak dőlve, így negyedjére-ötödjére már rutinosan, de kicsit félve, hogy kiugrik a vízből egy sziklahal, és bosszúból pöcsön harap. (more…)

Ott tartottam a lazacos sztoriban, még néhány napja, hogy David, a halászember megfőzte ezt a sárkányfejű sziklahalat, amely a rizspárolóban levetkőzte a felvágós egzotikumot, és új nevet kapott: lecsó. Lecsós hal, legfeljebb. Ha viszont lecsó, jutott eszembe a minap, azt megfőzhetném én is. Meg is főztem, mert hétvége volt, mi több, hosszú hétvége, mi több, a Munka Ünnepe, azaz Labor Day, szeptember első hétfőjén, amikor beindul a gladiátorfoci-szezon. (more…)