MINDEN KIKOTOBEN

Indulunk mindjárt a hegyekbe, hogy megkíséreljük, ami tavaly nem sikerült: a szilvesztert a Siera Nevadában. Most kicsit többet fektettünk a túrába bele, így előre. Egy éve elintéztem a dolgot egy telefonhívással a helyi motelbe, aztán mikor leesett huszonnégy óra alatt három méter hó, vagy mittomén, de rengeteg, akkor megint felhívtam a motelt, és közöltem, akkor mégsem mennénk, bocsesz. Idén viszont, ahogy mondtam, kicsengettünk fejenként 200 dollárt 3 éjszakáért egy helyi villában, valamint béreltünk egy SUV-ot, ami terepjárónak még kevés, de óriásinak óriási, négykerékhajtású és egy tankkal is a túlélés esélyével ütközik; ha esetleg fának megyünk vagy a hó alatt kell szilvesztereznünk, abból sem lesz túl nagy baj. (more…)

Szunnyad a stressz, teleraktuk a sarkot ezernyi csomaggal,
Zöld celofán szalagok tekerednek arany papirosra.
Csendes az utca, miként csend volt régebbi időkben,
Birtokvágy amikor nem húzott senkire gyeplőt. (more…)

Amerika akkor legrosszabb, mikor a meghitt zugaimat keresem. Olyan nekem itt még nincs. Üvöltve menekülne a lelkem időnként, keresi a sarkot, ahova elbújna, de minduntalan megtaszajtja valami, mint az idegenek a kisfiút, aki elveszett a strandon, és folyton a rossz törölközőre ül. (Kicsi koromban tényleg elvesztem a Palán, de meglettem hamar. Ott volt kerítés, meg hangosbemondó.) (more…)

Hazajöttem, nem volt itthon az asszony, akadt hát egy nyugodt pillanat, mikor leülhettem, és becsavarhattam a fa törzsébe az állványt. Karácsony van, vagy mi. Mindjárt. Még a mexikói rádión is karácsony megy, állandóan azt tolják, hogy szeretlek, kisszívem, Te Quiero Corazón. Persze máskor is állandóan azt tolják. Máskor bejön, most éppen nem volt hozzá kedvem. Hallgattam inkább egy riportműsort a legdemokratább republikánus szenátorról. Annyira az se érdekelt, de a fa tövének a csavargatásához pont jó volt. (more…)

Szoval azt allitottam mindenkinek, emigraltam, ugye?
Nagy lofaszt.

(Minden Kikötőben, 2005 December 15 .) 

Ma vagyok itt egy éve. Az első hó napján szállingóztam el Budapestről. Hajnal volt, még sötét, mikor a Katona József utcában beszálltam apám Opeljébe, és kimentünk Ferihegyre. Nem nagyon tudta senki, mit mondjunk. Nem is volt mit mondani, igazából. Aztán ittunk egy 800 forintos kávét a reptéren, kicsit esetlenül megöleltük egymást, majd beoldalogtam a váróba. 14 óra és 9 időzóna után itt landoltam. Ha belegondolok, nem is volt olyan régen. Oszt mégis mennyi minden történt azóta. Feleségem van, állásom megint, és egy blogom is, 135 bejegyzéssel. (more…)

Mégsem veszünk lakást az oaklandi hegyekben. Több oka is van ennek, de a legfontosabb, hogy Barbara, a 200 kilós ingatlanszakértő kollégám javaslatára felkerestük a kiszemelt házat hétköznap éjnek évadján, és amit láttunk, attól befostunk, fröcsögve.

Odafelé az autópályán még minden rendben volt, de amint lefordultunk, egyből baljós érzés kerített hatalmába. Ahogyan a néptelen utcákon át kanyarogtunk a ház felé, egyre sötétebb lett a környék, nem fotonok, hanem baseballütők és automata fegyverek tekintetében. Ezt nem tudtuk, csak éreztük, de az ilyesmiben az ember ritkán csalatkozik. (more…)

Képzeljük Kerényi Imre szélsőjobbos sziszegését Torgyán József politikusi pátosza mögé, majd adjuk a keverékhez Fábry Sándor megállíthatatlan nyilvános nyomulását. Az így létrejött nagyhangú nácinak adjunk amerikai útlevelet, sokmilliós tábort, és már meg is kaptuk Bill O’Reilly-t. O’Reilly kolega (mert bármennyire sajnálatos a tény, újságíró ő is) nagyjából tíz éve uralja a jobboldali televíziózást a Fox News kötelékében. Rendszeresen ostorozza a baloldalt, kritikátlanul kezeli a Bush-kormányt, és hírhedt a bombasztikus, de buta kijelentései miatt. Az amerikaiak, lelkük rajta, rajonganak érte, és a nézettségi listák élén tartják, akármekkora ökörségeket beszél is.

Most azonban William túl messzire ment. (more…)

Nézegettünk kérókat Öböl-szerte tegnap is, meg ma is. A tegnapi mucsai harakiri után ma San Franciscót vettük célba, remélve, hogy ezúttal megtaláljuk a számításunkat. Hát lószart. A város (the City, ahogyan errefelé San Franciscót emlegetik, pont mint New Yorkot a keleti parton) olyan istentelenül tele van, hogy az árak a száni favázas kecókért is a csillagos eget nyaldossák, a téglaépítésű lakásokról nem is beszélve. Egy toronyházi, negyven négyzetméteres, két szobás yuppie-lakot ejtettünk csak útba (v.ö. Fight Club, 540 ezer dollár). A kívülről mutatós viktoriánusokról, amelyekkel San Francisco tele van, beszélni is alig érdemes: huzatos, rossz beosztású, lelketlen környékeken megbújó, vendégüldöző hullavermek voltak. (more…)

Vacillálunk, mint a metronóm, tik, tak, vegyünk házat vagy ne vegyünk? Ez a nagy kérdés mostanában, és otthonról teljesen ismeretlen paraméterek közé kényszerít. Budapesten a seggem alá raktak a szüleim egy lakást, ami miatt lehet utálni, de az most mellékszál. A lényeg: nem kellett soha azon gondolkodnom, hol fogok lakni. Tudtam, és kész. Hát most nem tudom. Nem csak úgy, ahogy külföldre utazáskor vagy kollégiumba költözéskor nem tudja az ember, hanem mélyen, komolyan, hosszú távon fingom sincs. Sőt, senki nem is fogja eldönteni helyettem, talán a csajomat kivéve, de az ő fejében is ugyanolyan káosz uralkodik, mint az enyémben. Van nagyjából ezer paraméter, amelyek alapján úgy egymillió életforma, anyagi megterhelés, lakcím és társadalmi helyzet között kell választanunk.

Hogy jutottunk ide? (more…)