Nem kéne tán elhallgatni,
Hiányzik a pesti hakni,
Az utolsó őrült hajsza,
Készen legyünk mind a rajtra.
Mikor eldördül a pisztoly,
De a mezőny mégsem iszkol,
Leül inkább, elcsendesül,
Béke születik legbelül.
Itt nincs hajtás, nincsen hakni.
Nem is bírom megszokni.
Ülök csak csendben, várok,
De más a béke: hamis. Álnok.
Ezért írok most, mint mindig.
Önzésből. Hogy írni illik:
Nem érdekel. Karácsonyra
Haza magam így hozom ma.
Tegnap este egy utolsó karácsonyi rohamra vittem Zahrát meg az anyukáját. Én nem nagyon vásárolok semmit idén, mert mindenki elhúz a szélrózsa minden irányába, és amúgy is inkább szemlélődni szeretek az őrültekházában, mint részt venni a tipródó tömegek táncában. Sofőrnek viszont jelentkeztem, mert nem volt jobb dolgom, mint bagózni a parkolóban, míg a többiek odabent keresik az ideális mintázatú sálakat. Így esett, hogy szemtanúja lettem az amerikai rendőrök kedvenc új játékának. (more…)
Oke, irok is, nem mindig csak Lynyrd Skynyrd van meg Sweet Home Alabama. Azert mikor az embernek a feje folott a muanyag tetoablakon dorombol az eso, es elvagyik a napegette orszagutra, ahol a 27 eves Chevyrol lefujja a vaszontetot a szel es a kave-tartoban szigoruan csak dobozos Budweiser Classic lotyog, mert az is eleterzes, es pruntyogni kezd az a vanyadtka riff, amely megis olyan kozel szol itt legbelul, akkor azt erdemes megosztani, meg akkor is, ha kamu az egesz, mert kulonben valtozatlanul egy szamitogep elott ulok, nem az orszaguton, es az eso csak dorombol, dorombol, mintha be akarna jonni, de en eppen az orszaguton vagyok, ezert nem engedem be. (more…)
Akinek van hangfala, mert csak ugy a jo.
Washingtonban oktoberben az egyik interjualanyom egy kattant figura volt. Zsenialis, es forradalmi gondolkodasu, es jol formalja a szavakat, es osszefuggesukben latja a dolgokat, de attol meg kattant. A neve Arjun Makhijani, van nehany PhD-je, amelyeket arra hasznal, hogy atomenergetikai szakerto. Ennek ellenere a legujabb munkaiban mar arra hivja fel a figyelmet, hogy az atomeromuveket hamarosan be kell zarni, a szen-es gazeromuvekkel egyutt, es ugy kell megtermelni a vilagnak az aramot, hogy nem egetunk el semmit. (more…)
Meg nyaron tortent, otthon, hogy kenuzni mentunk David baratomekkal a Dunara. Kiszalltunk furodni itt-ott, mert meleg volt, es a bekesen uszkalo szardarabok csak ritkan kesztettek iranyvaltoztatasra. Egy ilyen megallonal, a bekasmegyeri gattal ellentetben, a parton hagytam a papucsomat. Nagyon szerettem a papucsot, meg San Diegoban vettem, ami mondjuk mindegy, nem is felvagasbol mondom, hanem mert jo tudni bizonyos targyakrol, hogy elmenyek tarsulnak hozzajuk. (more…)
Lelassult az elet, dobok egy gyorsat. Az irodaban epp senki, csak a mai oknyomozo ora ket vendege. Egy volt FBI ugynok, meg az egyik spiclije. Ilyenek ezek a vendegek. Volt itt mar mindenki, vilaghiru ujsagiroktol CIA nagyfonokon at vizsgalobiroig. Mindez nyilvan nem veletlen, hanem a fonokom, az oknyomozo ujsagiras egyik amerikai csucsragadozoja, Lowell Bergman gravitacios tere miatt alakul igy.
Lowell egeszen dobbenetes koma. A wikipedian mindenki megnezheti a lenyeget : minden ujsagiroi dijat elnyert, minden mufajban. Teveben, radioban, nyomtatott sajtoban, es legujabban az interneten is nagyokat alkot. Az egyik legnagyobb fogasabol Hollywood filmet csinalt, Al Pacinoval a foszerepben (a Bennfentes). Al Pacino jatszotta Lowellt. Hetekig egyutt eltek Al kolega szereptanulmanyai kedveeert. Egy masik filmben pedig (annak most nem emlekszem a cimere) egy rendor tippet kap egy szervezett bunozo stiklijeirol, es tehetetlensegeben igy fakad ki: “Hat ki vagyok en? Lowell Bergman?” (more…)
