MINDEN KIKOTOBEN

Kiszálltunk Ted Kapitány csónakjából, és körülnéztünk. A New Orleans melletti mocsárvilág fasza dolog, de egy két órás motorcsónakos túra bőven elég belőle. Úgyhogy mentünk tovább. Kocsiba be, Wal-Martba el. Az egy hipermarket, a Wal-Mart. Mégpedig a világ legnagyobb hipermarket-lánca. Sőt, a világ legnagyobb cége. Nyaraltunk, de ezen akkor is elgondolkodtam.

Csak ízelítőül: a Wal-Mart több mint 2 millió embert foglalkoztat, és ezzel a legnagyobb magánkézben lévő munkaadó a világon. Ha a közszolgáltató vállalatokat is beleszámoljuk, akkor is a negyedik legnépesebb cég, olyan államilag fenntartott óriások mögött, mint a brit egészségügy vagy az indiai vasutak. (more…)

Két amerikai barátommal ültünk a tévé előtt 2000 novemberében, és aggódva töltögettük a söröket. Egyre-másra jöttek az eredmények, és nem lehetett tudni, George W. Bush vagy Al Gore nyeri-e a választásokat az USA-ban. A barátaim jobban aggódtak, mint én, de ha tudtam volna, hogy nyolc év telik el, mire ismét méltó ember költözik a Fehér Házba, talán jobban aggódtam volna én is.

(more…)

Nyolc év, nyolc percben. Bush katasztrofális elnöksége csak címszavakban fért bele ebbe az MSNBC összefoglalóba, sőt, ki is csúsztak belőle kicsit. Most, az új elnök beiktatása előtt, érdemes egy kis ismétlés. Ami durva: három másodpercenként mondanak átlagban akkora balhékat, amelyekbe egyenként belebukott volna egy vezető egy normális országban.

(more…)

Ebben a halálesetben, statisztikailag legalábbis, nem volt semmi különös. Megöltek egy újságírót. Van olyan. Ráadásul Sri Lankán történt a dolog, jó messzire tőlünk. Hírértéke ennek kevés. Mégis leül az ember, és magába néz keményen, ha meghallja a részleteket. Olyan kísérteties körülmények között távozott ugyanis Lasantha Wickramatunga, hogy az kiüti a biztosítékot.

Megírta a saját nekrológját, amit újságja, a Sunday Leader, le is hozott a gyilkosság után.

Csak az első bekezdést fordítom le.

Nincs még egy hivatás, a fegyveres erőkön kívül, amely arra szólítana, hogy az életünket is odadobjuk érte szükség esetén – csak, legalábbis Sri Lankán, az újságírás. Az elmúlt néhány évben a független médiát egyre durvább támadások érték. Rendszeresen felgyújtottak, felrobbantottak, lezártak szerkesztőségeket, és próbáltak megtörni minket ezer más módon. Számtalan újságírót zaklattak, fenyegettek, és öltek meg. Büszke vagyok, hogy valamennyi kategóriához tartozhattam – legutóbb, különösképpen, az utolsóhoz is.

Napokkal e sorok papírra vetése után Wickramatunga tényleg halott volt. (more…)

Most írtam ezt a Népszabinak, csak interneten lesz olvasható asszem, de ide is felteszem, szokásomtól eltérően. Szerintem érdekes, nem úgy, mint a cseh EU-elnökség vagy a gázai konfliktus, hanem jólesően az. Node nem pofáz, tárgyra tér. És milyen tárgyra! Kedvenceim: az Obama család.

Minden amerikai elnökfeleség részt vesz valamilyen módon a politika alakításában, de hagyományosan fontos szerepük a példamutatás. Amit a First Lady tesz, az kihatással van sok tízmillió amerikai nő (és férfi) életfelfogására. Azt eszik, amit ő eszik, azt olvassák, amit ő olvas – és azt hordják, amit ő hord.

Az amerikai divatcégek különösen figyelnek a fogyasztók ez utóbbi hajlandóságára. És most, a nem egész két hét múlva hivatalba lépő Barack Obama felesége révén, emberükre akadtak. Michelle Obama ugyanis előszeretettel hord a nyilvánosság előtt is viszonylag egyszerű ruhákat; de még amikor drága, egyedileg tervezett kollekciókban jelenik is meg, akkor is figyel arra, hogy amerikai tervezőkkel dolgoztasson. (more…)