MINDEN KIKOTOBEN

Ültem egyik este a Kőleves vendéglőben, a VII. kerületben (egy méltatást igazán megérdemelne, de most nem ezt akarom mondani, mindenki próbálja inkább ki magának, megéri). Kinéztem az ablakon, és a szemközti falon, a Kazinczy utca girbegurba, szűk részén szemembe ötlött egy falra szerelt kandeláber. Néztem azt a kandelábert, és attól nekem jó volt.

Az asztal körül Sára ült, a szülei, meg az én szüleim. Borozgattunk, vacsorázgattunk, és jól éreztük magunkat. Nem azért, mert az életben nincsenek gondok, hanem mert ott akkor nem számítottak. Adott ez a két generációs felállás egy fasza hovatartozást, egy jóféle tudatot, ha a szülők is itt vannak, akkor nekem is itt a helyem. Nem hagyománytiszteletből, vagy automatizmusból, hanem mert tényleg így a jobb. (more…)

Már halogatom egy ideje, hogy visszamenjek Amerikába, mert kell azért, adminisztratíve, életben tartani a zöld kártyámat, gondolva arra az eshetőségre, hogy egyszer megint ott éljünk, ilyen ez a dolog, az ember pendlizik, és ha tudja, hogy ez a helyzet, akkor talán meg is lehet békélni vele, én mindenesetre még nem tudom, de mindig rokonszenves volt, amikor azt olvastam valahol valakiről, hogy splits his / her time between New York and Paris vagy valami hasonlót, hát ki mondta, hogy mi ne oszthatnánk meg az időnket az óceán két partja között, ilyen értelemben pedig nyilván érzelmileg sem mellékes, hogy most először, mióta visszatértem ide, megint átszagolok oda, mint Renton a Trainspotting végén a buszban, na jó, one more hit and I’m outta here.

(more…)