MINDEN KIKOTOBEN

Több mint fél éve jártunk New Orleansban, és mibe, hogy mindenki elfelejtette, mi történt. Nem baj. Én nem. Az első, második és harmadik nap után nem meséltem el a negyediket, az utolsót. De most megírom, két részben, mert ezért az egy napért érte meg elmenni oda egyáltalán.

 

Úgy indult, hogy béreltünk egy nyitott tetejű Mitsubishit. Ha egy napra is, ha az utolsó százdollárosunkból is, de királyok leszünk.

Nem volt korlátlan pénzünk, sőt. Kezdtem aggódni, egyáltalán kitart-e a másnapi hazaútig. De ahogy ott reggel kiléptünk a párás, napsütötte utcára, és belehunyorogtunk az áprilisi szmogba, tudtuk, hogy most valami nagyot kell gurítanunk. Átsétáltunk az autókölcsönzőbe. Mikor megláttuk a parkoló állományát, egyből tudtuk, itt költekezés lesz, nem pedig alsó-középkategóriás fapad, mert az nem valami jó sztori az unokáknak, hogy „nagypapa nagyon okosan kibérelt egy Daewoo-t, és hazavitt negyven dollárt.” A parkolóban ellenben ott álltak az unokák lenyűgözésére nagyon is alkalmas autók: egy Ford Mustang, egy Mitsubishi Eclipse Spyder, meg még néhány komolyabb járgány.

Először a Mustangra gyorsultam rá, mert az mégiscsak legenda. De aztán tanakodni kezdtünk, nem lenne-e jobb egy kabrió, hiszen ugye mégiscsak szubtrópus ez itt, vagy mi. És az idő is szép, és mi tengepartra is megyünk, meg egyébként is, mennyi, 130 dollár? Sebaj! Mitsubishi, legyen. Van valami a Spyderben, amitől az amerikaiak egy része női autónak tartja, de az amerikaiak ezen része gyakran a régi Honda Civiccel furikázik, és az sokkal nőibb autó, úgyhogy befoghatják.

Kalapot a fejembe nyomom, beülünk. Nyomogatni kezdjük a gombokat, csatokat, és az autó életre kel. Lassan hátratolja a tetőt, mint egy nyújtózkodó atléta. Aztán beindítom a motort. Felbrummog a hat henger. Rádió bekapcsol. Zene megszólal, krátert váj a hátamba. Hátranézek: az ülés közepén (hátul úgysem utazik soha senki, gondolták a tervezőasztal mellett a szorgos kis japánok) egy félméteres mélynyomó membrán mosolyog vissza. Brumm-brumm. Jó reggelt. Napszemüveg fel, félkövér gáz, kifarol a Canal Street-re.

Már előző nap kinéztünk egy motorcsónakos túrát, amelyet egy közeli folyó torkolatvidékén, a mocsárban tart a több tucat ilyen cég egyike. Odamegy a turista, oszt beviszik a lápvidékre, amely régen az ide deportált franciák búvóhelye volt. Természeti bemutatót, krokodilokat, madarakat, mohákat ugyanúgy kínálnak, mint történelemleckét. És míg az osztályteremben sosem votlam egy igazi történészpalánta, egy louisianai mocsárban radikálisan megnőtt az érdeklődésem.

Anélkül, hogy hosszú okoskodásba fognék: Louisiana valamikor a mai USA egész középső harmadát lefedte, és váltakozva vagy spanyol, vagy francia terület volt (nevét is XIV. Lajosról kapta). Északon nem lakta szinte senki, csak indiánok. Délen voltak ültetvények, és már működött New Orleans kikötője, de az egész környéket elborító mocsár gondoskodott arról, hogy a terület vad és kiismerhetetlen maradjon.

Mikor aztán az angol-francia ellentétek a mai Kanadában odáig fajultak, hogy a franciák egy részét deportálták, ők kötöttek ki ezekben a mocsarakban. Ezek az emberek a cajun-ök. A nevük eredeti lakhelyükből, a mai Kanada keleti provinciáit lefedő Acadia tartomány nevéből ered. Acadia a mai Nova Scotia, New Brunswick és Prince Edward Island összefoglaló neve volt.

Az eredetileg ott is francia régiót 1713-ban engedték át Angliának, de Acadia lakói nem egykönnyen esküdtek fel az angol koronára. Inkább semlegességet ígértek. Ez egy ideig rendben is volt, de 1755-ben egy kissé fasiszta helytartó, bizonyos Charles Lawrence 11 ezer acadiait száműzött, mert azok még mindig nem akartak engedelmes brit alattvalók lenni. Ezek a franciák kötöttek ki az akkor 40 éve létező New Orleans (eredetileg La Nouvelle-Orléans) környékén.

A cajunök (ejtsd: kéjdzsün) egy része a mai napig beszél franciául – bár Párizsban akadnának kommunikációs gondjaik, mert a cajun francia dialektus kétszázötven mocsárban töltött év alatt, hogy is mondjam, megerjedt. De megmaradt: ma is félmillió cajun él csak Louisianában, sokan anyanyelvüknek mondják a franciát, és büszkén karattyolnak rajta. Összesen több mint kétmillióan vannak a leszármazottaik Amerika-szerte.

Louisiana egy másik jellemző emberfajtája a kreol. (Vagyis inkább Créole.) a kreolok meghatározására nincs igazán jó mód. A közhely szerint a fehér franciák és a helyi feketék keveredéséből születtek, de ennél valamivel bonyolultabb a helyzet, mert az indián őslakosok és a nagyon régóta jelen lévő ázsiai bevándorlók is jócskán beleköptek a csoki-vaníliába.

Mindegy is: a lényeg, hogy amint beültünk a csónakba tíz másik turistával, és felbőgött a motor, Ted Kapitány, aki a csónakot vezette, beszélni kezdett. És végig, de konkrétan megállás nélkül beszélt a két órás kis túra alatt, az ígérethez híven mindenről. Sárával először jókat derültünk rajta, aztán rájöttünk, a mondókájának nagyjából a 90 százaléka jó szaftos bullshit. Mindegy: attól még szórakoztató volt, tényleg.

Mentünk a csatornákban föl-le, néha épp csak vánszorogva, és krokodilokat kémlelve (nem voltak sehol), néhol pedig, ahol kitágultak a kis vízi sikátorok, és nagy sugárutak lettek, felgyorsítottunk, és úgy repesztettünk, hogy fognom kellett a vadonatúj szalmakalapomat, mert tuti leszállt volna a fejemről, a nem létező krokodilok legnagyobb örömére.

Ted Kapitány többnyire összehúzta a szemét, és úgy bámult a menetirányba. Nem is nagyon nézett ránk, úgy mesélt. Fehér ember volt, színtiszta cajun, de a bőrszíne inkább emlékeztetett indiánokéra. A „napbarnított” közelébe sem ér a pontos leírásnak. Cserzett volt, mint egy kafferbivaly, ráncos, mint egy rangidős elefántbika, és egészséges, mint egy – mondjon már valaki egy harmadik afrikai állatot. Serdülő oroszlán. Az jó lesz.

A szórakoztató bullshitnek része volt, hogy itt forgatták állítólag a Csillagok Háborúja egyes részeit, amikor sok mohára meg mocsárra volt szükség. Ide jött, szintén állítólag, Brad Pitt, mikor az Interjú a Vámpírral című film készült, és Ted Kapitánytól vett cajun akcentus leckéket, mert ő olyan tökéletes akcentussal ejti ki a szavakat. És itt esett, hogy Ted Kapitány nagyapja, aki már maga is itt született, 97 éves korában kievezett a mocsárba horgászni, ahogy siheder kora óta mindig, és mikor nem jött haza időben, tudta mindenki, hogy mi történt.

„Ott találtuk meg, az evezőjére borulva, a kedvenc helyén,” mutatott egy csendes zugba egy óriási, mohával benőtt fa tövében. „Ennél szebben nem is lehet elmenni. A kedvenc fád alatt, csendben, nyugalomban, madarak énekével a fák koronájában.”

Elmorzsoltunk egy képzeletbeli könnyet, hogy lássa ez a Ted, együtt érzünk a történetével, bár könnyen lehet, hogy egy szó sem volt igaz belőle. Meg kell hagyni mondjuk, még ez volt az össes sztori közül a leghihetőbb. Annál mindenesetre sokkal hihetőbb, mint a támadásra kész krokodil – pedig azt a saját szemünkkel láttuk mi is.

Ez ugye egy krokodilnéző túra elsősorban. Ted Kapitány túltöltött minket családi sztorikkal, biológialeckékkel, és még cajun recept-ötletekkel is. („Az isten szerelmére, ne olajjal főzzétek a tésztát, hanem egy kanál ecettel!! Ugyanúgy nem ragad össze tőle, de nem képez taszító réteget a tészta felületén, mint az olaj, így nem csúszik le róla a szaft, hanem egyben marad az egész. A legegyszerűbb és legismeretlenebb konyhai trükk a földön…”) Krokodilt viszont egyáltalán nem láttunk.

Már lassan véget ért volna a túra, de elcsónakáztunk még a torkolatvidék szélére is, egy nagyobb folyóágba. Ott alig voltak növények a parton, és Ted Kapitány, mint aki pontosan tudja, mit csinál, hirtelen lelassította a hajót.

„Ott, ott, azon a partszakaszon, ott szeretnek sütkérezni… csönd, ne hangoskodjatok, elijesztitek, igen, ott is van! Látjátok? Ott áll a parton. Várjatok, megpróbálok közelebb menni.”

Arrább bugyborogtunk a csónakkal kissé. A parton egy másfél méter körüli krokodil állt, teljesen mozdulatlanul. Előre szegte a fejét, és nem nézett ránk. Elmentünk előtte, úgy 20 méterre. Semmi. Megfordultunk, megint elpöfögtünk a másik irányba.

„Most, láttátok? Megmozdult! Menjünk is, mert ezek a rohadékok gyorsan úsznak, és volt már, hogy leharaptak egy-két óvatlan turista-ujjat.”

Kurvára nem mozdult meg egyáltalán. Műanyagból volt az. Megnéztük még egyszer: igen, tuti. Műanyag. Sárával egymásra néztünk, egy kicsit már kezdtünk volna méltatlankodni, de aztán láttuk, a sok zombi amerikai simán beszopja a krokodilos dumát. És végül is, nekünk is jó így. Csónakáztunk a mocsárban egy sort, hallgattunk pár szórakoztató történetet, és megismerkedtünk a cajun kultúra alapjaival, hát nem mindegy, hogy akkor a sztorik fele hazugság? Hollywood ez, nem levéltár.

Még kínosan is éreztük magunkat, mikor a túra végén nem volt nálunk készpénz, hogy jattoljunk Ted Kapitánynak. Visszamentem még hozzá a mólóra, mert nem találtam az öngyújtómat, és láttam, hogy a többi kapitánnyal éppen rágyújt, és lazít egyet két menet között. Kölcsönkértem az övét.

„Nem tesz semmit, öcskös,” mondta. A cajun dialektus mintha kicsit halványabban szólt volna a szájából.

Bevágtuk magunkat a kabrióba, és becéloztuk a legközelebbi Wal-Martot. A Mexikói-öböl partjára tartottunk ugyanis, és sem ebéd nem volt nálunk, sem fürdőruha.

(folyt. köv.)

This entry was posted on Monday, December 1st, 2008 at 2:58 pm and is filed under Auto, Kultur, Termeszet, Utazas. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can skip to the end and leave a response. Pinging is currently not allowed.