MINDEN KIKOTOBEN

Kiszálltunk Ted Kapitány csónakjából, és körülnéztünk. A New Orleans melletti mocsárvilág fasza dolog, de egy két órás motorcsónakos túra bőven elég belőle. Úgyhogy mentünk tovább. Kocsiba be, Wal-Martba el. Az egy hipermarket, a Wal-Mart. Mégpedig a világ legnagyobb hipermarket-lánca. Sőt, a világ legnagyobb cége. Nyaraltunk, de ezen akkor is elgondolkodtam.

Csak ízelítőül: a Wal-Mart több mint 2 millió embert foglalkoztat, és ezzel a legnagyobb magánkézben lévő munkaadó a világon. Ha a közszolgáltató vállalatokat is beleszámoljuk, akkor is a negyedik legnépesebb cég, olyan államilag fenntartott óriások mögött, mint a brit egészségügy vagy az indiai vasutak.

Tudok még ilyeneket mondani, és mondok is, mert szeretem a gazdasági legeket. A Wal-Martban költik el az amerikaiak a kajára szánt pénzük ötödét. Ezt még egyszer mondom. Az összes kajapénz 20 százaléka a Wal-Martnál köt ki. Így lett a cég az utóbbi évekre a világ legnagyobb bevételű vállalata: több mint 400 milliárd dollár folyik át a kasszáikon évente. Az… a magyar GDP háromszorosa. Kábé.

Közben minimálbért fizetnek a legtöbb emberüknek, lenyomják a béka segge alá a felvásárlási árakat, tönkreteszik a konkurenciát, megszüntetik az USA középső részében a hagyományos vásárlást, hozzájárulnak az autós életforma elterjedéséhez és az álláshelyek tömeges Kínába vándorlásához. Nem engedik szakszervezetek létrejöttét, és rendületlenül bekebelezik az egész országot (sőt, egyre több más országot is világszerte). Amerikában ma már szinte nincs olyan terület, amely 100 kilométernél távolabb lenne egy Wal-Marttól.

Ettől ugyan minden jóérzésű antikapitalistának kinyílik a bicska a zsebében, az ökölbe szorított egyik keze mellett pedig vörös zászlót lenget a másik, sőt még nálam sem ér túl sok jó pontot a dolog – de mikor Ted Kapitány a New Orleans melletti mocsárban közölte, itt van 20 kilométerre egy Wal-Mart, azért örültem. Ugyanis a tengerpartra tartottunk Sárával, ahol piknikezni akartunk, ellenben nem volt nálunk sem fürdőruha, sem ennivaló. Úgy meg nehéz piknikezni, ahem.

Beültünk tehát a kabrió Mitsubishibe, és a fogyasztói társadalom kritikáját másra hagytuk, serényen. Odahajtottunk, autóból kiszálltunk, ajtót magunk mögött hanyagul becsaptuk (ahogyan csak kabriók ajtaját lehet, ablak nélkül, vagányan), és az egyre komolyabb hőség elől a Wal-Martba besétáltunk.

Nem estünk hasra. Bár Magyarországon csak kevés Tesco ekkora, de nagyságrendbeli különbség azért nincs. Jelentem hát, teljes bizonyossággal: minálunk is van akkora fogyasztói korcsosulás, mint odakint. Csak több kisebb cég roncsolja a világunkat. Jólesett azért, hogy tudtuk, lesz kaja is, ruha is, és nem kell túl sok időt sem elcsesznünk. Ez már csak azért is fontos volt, mert kezdtünk fázni. Az amcsik, jó szokásukhoz híven, hűvösebbre rakták a légkondit, mint télen.

(Ez is érdekes. Olvastam valahol, meg persze tapasztaltam is, hogy egy átlagos amerikai irodaház, áruház stb. nyáron hidegebb, mint télen. Mert ugye a fűtést is meg a légkondit is túlcsavarják. A hűtésért meg a fűtésért is többet fizetnek hát, mint kellene, miközben mindig kellemetlenül érzi magát, aki csak ott jár. Nyáron ezért pulóvert vittem magammal a munkahelyemre, télen pedig nyitott ingben rohangáltam. Pedig milyen egyszerű lett volna nyáron kevésbé hűteni, télen meg kevésbé fűteni, ha már egyszer úgyis ahhoz van öltözve mindenki, nem?)

Némi majonézes saláta, kenyér, sajt, gyümölcs meg két igen csini fürdőruha társaságában elmenekültünk hát a Wal-Martból, ki egészen a gigászi – és nagyrészt üres – parkolóig. Feltettük a napszemüveget, és célba vettük a Mexikói-öböl partját.

Azt gondoltuk, valami egészen ultrakirály romantikus élményben lesz részünk. Ebben Ted Kapitány a ludas: elhitette velünk, hogy siheder korában ott sétálgatott a frissen meghódított barátnőivel. Olyan a homok, mint a Karib-tengeren, kék a víz, tűz a nap, sehol egy lélek – mondta. Ekkor persze már tudhattuk volna, hogy lódít, mert a mocsári hajókirándulás alatt gyakorlatilag mást se tett, de mi adtunk a szavára, mert nem volt más választásunk. Aztán kaptunk cserébe egy nem egészen néptelen, kicsit koszlott partot, meg pocsolya mélységű, kéknek csak jóindulattal nevezhető vizet, amely sós volt ugyan, de órákig tartó önfeledt fürdőzésre semmiképp sem csábított.

Azért sétálgatni meg fotózgatni meg napozni lehetett az időnként előforduló uszadékfa és sirályszar ellenére is. Sára különösen jól szórakozott, mert felbukkant tizenöt-húsz gimnazista, és heveny amerikaifocizásba fogtak a parton. Aki pedig egész életében homokban kergetőzik, annak simán kockahasa és inas, izmos tagjai lesznek, meg bronzbőre, úgyhogy unalomra nem volt ok. Én meg a sirályokat néztem.

Persze sétáltunk is, kézenfogva, a bokáig érő vízben, és besétáltunk egy zátonyig, és néztük a lemenőfélben lévő napot, és fotózkodtunk, mint egy filmben a zenés rész alatt a párok, amikor a rendező olyasmit akar kifejezni, hogy „úgy peregtek a percek, mint a homokszemek, csak egymást látták, és a végtelent” (oka van annak, hogy nem filmrendező vagyok). Volt abban valami, azért, nyilván, itt belül, hogy a túlparton Kuba lehet már, még akkor is, ha a Mexikói-öbölnek amúgy nincs kimondottan romantikus partja, Ted Kapitány pedig többet hazudik, mint egy újságíró, egy ügyvéd és egy politikus együttvéve.

Eluntuk aztán, részben mert lassan tényleg lement a nap, részben meg mert annyit nyivákoltam, hogy unatkozom, és egyébként is, nem fer, hogy egyesek itt tojáslabdázhatnak és edzhetik magukat csinosra, miközben én nem élek használható tengerpart közelében, hogy Sárának elege lett belőlem, és inkább visszaültünk a verdába. Várt minket New Orleans megint, és az utolsó esténk.

Április 20-a volt, aminek általában nincs jelentősége, csak akkor, ha az ember szívós társaságba tart. Nem hosszútávfutókra vagy bányászokra, hanem marihuána-fogyasztókra gondolok, nyilván. Április 20 ugyanis a szívás ünnepe egyre szélesebb e világon. A hagyomány egy Santa Cruz-i gimnáziumból indult, Kaliforniából, évtizedekkel ezelőtt. A diákok egy csoportja minden nap összegyűlt az udvaron délután 4 óra 20-kor, és elszívtak egy jointot. Vagy sokat. A „4-20” hívószó így lett a fű kódja, a kódot naptárra fordítva pedig április 20 lett a fű nem hivatalos ünnepe.

Április 20 volt tehát, és mi épp visszafelé autóztunk a városba. Nemigen tudtuk, merre tartsunk, de egy kávét nagyon helyénvalónak gondoltunk, visszamentünk hát az egyetlen olyan vendéglátó-ipari egységbe, amely ebben a turista Mekkában elfogadható kávét árult. (Ne kérdezzétek, hová tűnt az eszpresszó New Orleansból. Nincs, és kész.) Ugyanabba a művészektől hemzsegő, kicsit megharcolt, külvárosi csehóra hajazó sarki kiülősbe, ahol pár nappal korábban véletlenül fordultunk meg először.

Lassan csorogtunk a kicsit lepukkant, sötét, de barátságos és még mindig langymeleg utcákon. Nem akartunk túl közel megállni a kávézóhoz, mert tudtuk, ott leginkább csak elég szakadt alakok üldögélnek. Az meg kinek jó, hogy kinéznek minket, mert túl sok a pénzünk? (Túl azon, hogy a látszat csalt, és valószínűleg gazdagabbak voltak ők is nálunk.) De aztán pont mellettük volt csak hely, megálltunk hát a ház előtt, és kiültünk melléjük egy kávéra. Ránk se hederítettek.

Megkérdeztük, tudnak-e valami jó helyet, egy bulit, egy kocsmát, akármit, ahová az utolsó esténken mehetnénk. A pultos csaj ránk nézett, mintha fel akarna mérni minket. Platinaszőke haja volt, félméteres raszta fonatokban. A száját merőlegesen festette ki: egy sötétbarna, függőleges csíkot rajzolt az ajka közepe fölé. Összehúzta a szemét, aztán elmosolyodott. „Hát, buli az éppen lesz. Mi mind oda megyünk,” tett egy kört az állával. Üljetek le kint, kiszolgálom még őket itt, aztán elmondom, hol a hely.

Kivittük a kávét. Leültünk az alkonyatban, és körülnéztünk még egyszer. Három irányból futottak össze az utcák, földszintes, egyemeletes házakkal. Mind fából. Egynémelyik düledező erkélyekkel, teraszokkal terhesen lógott ki a járda fölé. Sárga gázlámpák világítottak. Belekortyoltunk a kávéba. Egymásra mosolyogtunk. Béke volt.

„Na, tehát,” zottyant le mellénk a pultos lány. A kezében frissen rajzolt térkép. „Itt ezen az utcán kimentek a főútra, ott jobbra, át a vasúti síneken, aztán be. A második ház kertjébe menjetek be a hátsó kapun át. Meg fogjátok ismerni a rengeteg bringáról. BYOB.” (Azaz Bring Your Own Beer. Mindenki hoz annyi piát, amennyi neki elég. Egy újabb rövidítéssé merevedett amerikai szokás.)

Fogalmunk sem volt, mi vár minket, de annyit még elmondott, hogy születésnapot ünnepelnek, meg a teliholdat. Meg persze 4-20-at. Szerencsés egybeesés. A biztonság kedvéért itt is messzebb parkoltunk, már csak azért is, mert ez a ház nem csak szó szerint, hanem szociálisan is a síneken túl, azaz a nyomorúságosabb negyedben feküdt. Lépten-nyomon bedeszkázott ablakok, utcasarkon spanglizó kisebb-nagyobb társaságok, furgonokból brummogó hip-hop.

Kissé bizonytalanul nyitottunk be a valóban könnyen felismerhető hippiházba. Mi keresnivalónk itt? A hátsó kertig szűk ösvény vezetett, gyökereket léptünk át, pálmaágakat hajtottunk félre az útból. A lábam alól iszkolt a bokorba egy kócos macska. A kertben sem nyílt túl nagy tér. Mintha a virágok, keménylevelűek és fák ritkítása bűnnek számított volna. A terület harmada lehetett átjárható legfeljebb. Annak a közepén kis betongyűrűben tűz égett, mellette egy 2-3 négyzetméteres deszka-emelvény, egy közeli fán kötélhinta. Öt-tíz ember lézengett.

Leültünk egy padra, kinyitottunk egy-egy sört, és vártunk, hátha kiderül, itt mi lesz. A nap már rég lement, a párás, meleg éjszakában bíztatóan világított néhány fáklya. Lassan érkeztek az emberek. Hirtelen megpillantottam egy fotós srácot, akit már a kávézóból ismertünk. Leült mellénk, elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, ő sem ismer senkit, sőt, amennyire tudja, ez nem is egy klasszikus házibuli, hanem a környékbeli trópusi lumpen társadalom gyűlése. A legtöbben hoznak hangszereket, kábítószereket, fűszereket vagy egyéb szereket. Aztán lesz, ami lesz.

Fél óra sem telt belé, színpadra lépett az első zenekar. Egy hegedűs, egy harmonikás és egy bőgős. Mindhárman bohócnak öltözve. Rázendítettek egy Goran Bregovicot idéző számra. Aztán még egyre, és még egyre. Még többen gyűltek a színpad köré. Leültek a földre is, a fákra is, a padokra mindenütt. Valaki balról kezembe nyomott egy spanglit.

A szülinapos lány és rezesbandája is rázendített aztán a színpadon, Viktória korabeli ruhákban, fura dalokkal. Hátuk mögött valóban megjelent a telihold. Mászkálni kezdtünk. Sára bement a házba, hogy megkeresse a vécét, és egy adag csokifagyival jött vissza. „Állítólag füves,” mondta vigyorogva.

Ezt meg kell néznem, álltam fel a tűz mellől. Bent, a kissé rogyadozó konyhában, egy egészen különleges figura osztotta az észt, meg a fagyit. Csapzott hajú, kibontott, szivárványszínűre batikolt inget és lenvászon nadrágot viselt. Meg szandált. „Egy múltkori bulira csináltam ezeket. Maradt vagy tíz liter. A vadkendert csak melegíteni kell zsiradékban, égetni nem, aktiválódik benne a THC úgy is. Ne egyetek túl sokat, elég erős. Pohár? Poharad van?” Rám nézett. Nem, nincs poharam. „Várj, akkor itt egy.” Telimerte. Nem úgy volt, hogy vigyázzunk, mert erős?

Nem baj, finom csokifagyi volt, a fű aromája éppen csak érződött rajta. Kanalazni kezdtem, a figura meg kifogyott hamar a mérnivalóból. „Elég volt. Most én jövök,” mondta. Azzal leült a konyhaasztalhoz, elővett egy hímzett szütyőt, és kiteregette a készletet az asztalra. Egy szivárványos üvegpipát megtömött finomra szabdalt fűvel. Arra rászórt egy kis hasist, majd rácseppentett egy kis adag hasis-olajat (azt már nem is tudom, hogy készítik, pedig magyarázta). Öngyújtó, belégzés, szem lehuny, kifújás szép lassan… és szivárványszínű körökben forogni kezdett a világ. Nemcsak vele: velünk is.

Kihátráltunk a kertbe, és leültünk a padra. A kakofónia, amely a zenéből, a zajból és a beszélgetésből összeállt, egyre homogénebb zsongássá tömörült. A levegő volt a fő élményem: az a tökéletes 25 fok, a meleg éjszaka, párás, mint egy budapesti nyár, csak sokkal, de sokkal békésebb. Bőrön át táplált. Mintha az egész Margitsziget bioenergiáját ebbe a kertbe sűrítették volna.

Valamennyi idő után úgy döntöttünk, most már vissza is mehetünk a hotelba. Ilyenkor a nyitott autó a tökéletes közlekedési eszköz. Hajunkba tépett a szél, mint James Deannek, és öt perc múlva már le is parkoltunk egy közeli járda mellett. Ahogy az utcai lámpák narancsszínű fényénél sétáltunk a Canal Street felé, eszembe sem jutott, hogy másnap repülőre kell ülnünk. Figyeltem csak az árnyékunkat, két imbolygó, fekete alak kéz a kézben, és azt gondoltam: most már minden lehetséges.

Sára egy műanyag villát tartott a kezében. „Ez mi?”

„Gondoltam, jó lesz a kávéba kanálnak holnap.”

„De ez egy villa.”

„A célnak megfelel.”

„Ez a mi világunk,” morfondírozott. „Jöhet bármi, a végén úgyis mindig lesz kávé.”

This entry was posted on Thursday, January 29th, 2009 at 4:56 pm and is filed under Kultur, Utazas. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can skip to the end and leave a response. Pinging is currently not allowed.