Séta a Holdon
Amerika az utóbbi hetekben kicsit a múltjába nézett, és az a gyanúm (majd megerősítenek, vagy nem, akik onnan olvassák ezt), hogy nem töltötte el felhőtlen örömmel az amerikaiakat, amire jutottak.
A három fő esemény:
- Meghalt Michael Jackson.
- Meghalt Walter Cronkite.
- Megünnepelték a Holdra szállás 40. évfordulóját.
És ami összeköti őket: a televízió.
Szerintem a tévé az egyik legérdekesebb vonulat ebben az egészben. A televízió aranykorát is éppen mostanában zártuk le. Számszerűsíteni az ilyesmit szerintem nagyjából lehetetlen, de hogy egy átlagos fogyasztó (aki Amerikában különösen, de azért máshol is, a társadalom mozgatórugója) ma már lényegesen több időt tölt, energiát stb. fordít internetezésre, mint tévézésre. Csak szimbólum, de nem teljesen mindegy, hogy a fent említett események mindegyike egy-egy komoly fejezet a tévé alkonyában.
Nem ezért, de épp most mondtam le én is a fullextrás, digitális, 5 HBO csatornás, felvevős-visszatekerős tévé-előfizetésemet. Rájöttem ugyanis, hogy nem használjuk ki. Szinte soha nem nézünk tévét, amikor meg igen, akkor is olyan fos a tartalom, hogy fizetni érte elég fájdalmas volt. Visszakapcsoltam az analóg, néhány tucat csatornás rendszerre, az pont elég. Oszt majd nézünk DVD-ket.
Kezdjük az elején, nyilván. A Holdraszállás televíziótörténeti esemény volt, azóta is ritka 500 milliós közönség nézte végig élőben 1969 július 20-án. Amerikában pont Walter Cronkite adott róla hírt a nézőknek, csóválgatva a fejét, hogy hihetetlen, kérem, hihetetlen, Kennedy elnök megjósolta, és most tessék, itt vagyunk, satöbbi.
Cronkite nyilván az amerikai televíziózás egyik legnagyobb alakja volt, aki végigtudósította az összes komolyabb eseményt a hidegháború idején. Abban az időben volt mikrofonos pápa, amikor még ott is csak három csatornát lehetett fogni, de már szinte minden háztartásba eljutott az adás. Mai aggyal szinte felfoghatatlan hatalom volt ez; a “negyedik hatalmi ág” soha azelőtt nem volt ilyen erős, és soha azóta nem osztoztak rajta ilyen kevesen.
Cronkite tehát letudósította a Holdra szállást, aztán jött a Híradó kulturális blokkja, benne pedig nem más, mint a Jackson 5. Ez csak nagyon kicsi csúsztatás – a Jackson 5 első tévés fellépésére nem egész egy hónappal a Holdraszállás után került sor, egy New York-i szépségverseny keretében. Na, mi történt? A már addig sem jelentéktelen, de regionális bandából országos megasztárok lettek. Hat héttel a szereplés után kiadták az I Want You Back-et, amely 3 hónappal később a slágerlista élén landolt.
A slágerlista inkább rádiós műfaj, meg lemezeladós, de hogy ki milyen helyezést ér el rajta, az ezután már inkább a tévén múlott, mint a rádión. Éppen Jacko bizonyította ezt be, azzal, ahogyan a videoklip műfaját gyakorlatilag egy személyben emelte a száni koncertfelvételek és béna animált hátterek előtt ugráló figurák világából a professzionális, művészileg is értelmezhető, de elsősorban igazi, sokmilliós tömegek által fogyasztott termékké. És a legismertebb táncmozdulat ebből az időből, talán nem véletlenül: a moowalk.
Kár az összefüggéseket tovább bonyolítani, egyértelmű, hogy az a világ, amely a Holdraszálláshoz hasonó eseményeket ilyen szintre emelte, amely a Jacko-hoz hasonló figurákból ekkora sztárokat csinált, és amelyben a Cronkite-félék ennyi embernek mondhatták a tutit, elmúlt.
És vele múlt el valami, amit még én is sokszor átbeszéltem a kintiekkel, médiaelméleti sörözések alkalmával: a mai amerikai társadalomban nincs semmi, ami így összekötne mindenkit. Cronkite mindenkinek mondta a híreket. A Holdraszállás mindenkinek gyermekkora / felnőttkora stb. meghatározó eseménye volt. Jacko számait mindenki ismerte, és nehéz olyan embert találni, aki ne bulizott volna rájuk.
Mindennek nem csak Amerikában, hanem világszerte is vége. A foci vébét még megnézik pár milliárdan, Obama beiktatása is nagy dolog, és Madonna is össze tud rántani egy csinos turnét, de őszintén szólva mindez szerény ahhoz az összetartó erőhöz képest, amelyet régebben a tágabb értelemben vett (sztárokkal, politikusokkal megspékelt) média jelentett.
Szokás az internetet okolni mindezért, de szerintem ez gondolatilag kevés. Ma már nem tudok akkora sztárokat mondani, mint Jacko, Pelé vagy Kennedy. Számszakilag lehetnek hasonlóan nagy sztárok, de érzetre semmiképp. És mindezért nem csak a net felelős. Hanem például a hidegháború vége, amitől nincs közös ellenségkép. Vagy a globalizációnak az a jelensége, hogy a Nyugat exportálja a fizikai munkát, és a szükségképpen megnövekvő szolgáltató szektor egyre több fogyasztani való információt termel – még mindig nem az internetről beszélve, amely csak hozzáférhetővé teszi ezt az információt.
Lényeg, ami lényeg, a globális összetartó erő, a közös ego alkonya kardinális változást jelez előre az emberiségnek. A világszintű összefüggések korában, amikor a szegénység, betegségek, terrorizmus, éghajlatváltozás és hasonló nagyságrendű kihívások is napirenden vannak, inkább arra lenne szükség, hogy ne egy szétforgácsolt, kaotikus, jórészt önérdekek mentén szerveződő internet legyen a legfőbb médium, hanem valami legalább minimális szinten egyben tartsa ezt a 6-7 milliárd embert. Ellenkező esetben a kakofóniában vagy elvész a megoldás – vagy olyan felülről lefelé erőszakolt módon alakul ki, ami a kérkedő demokráciáknak nem válik igazán becsületére.
Ez Armstrong, Jacko és Cronkite közös ösöksége. Most meg az ölünkben hever.
July 23rd, 2009 at 5:59 pm
közös ellenségkép elmúltával siratni annak összetartó erejét? nem lehetőség ez, hogy végre a félelem kovácsolta nagy látszatközösségek bármi más, kisebb egységekké álljanak össze, de végre közös pozitív érték vagy tulajdonság alapján?
July 23rd, 2009 at 9:09 pm
Nem siratom, nem mondom, hogy az jobb volt. Csak annyit mondtam, hogy a globális természetű problémák sosem oldódnak meg, ha visszatérünk a lokális közösségekhez, akár földrajzilag, akár virtuál-lokál értelemben. És úgy hozta a sors, hogy pont most adódtak kemény globális gondjaink.
July 24th, 2009 at 4:37 am
nem lehet, hogy vannak ma is akkor asztárok, de nem everestként lógnak ki a masszából, hanem csak kevésbé? pont a net miatt annyi infód van, mint a rosseb, nagyobb meló szelektálni, mint hozzájutni.
Akkor volt egy darab Cronkite, aki megmondta. Most meg millió kis Cronkite van, jobbak, rosszabbak, de milliószámra. Lehet, hogy ennyiből már Cronkite sem lógott volna ki? Monopólium nélkül is akkora lett volna? (félreértés ne essék nem őt fumigálom)
Lehet, hogy a közös érdek már nem országok/népek mentén tekintendő, mint a viszonlag tiszta hidegháborús logikában - vannak ők és vagyunk mi. Ez ma már nem olyan triviális. Velünk van-e a nekünk dolgozó (nekünk dolgozó?) környezetszennyező, kína, vagy mégsem? Mi dolgoztatunk ott, vagy ők dolgoztatnak minket?
Ideológiák helyett kultúrák, gazdasági erők munkálkodnak (jobbára) most ezzel kell boldogulni.
July 24th, 2009 at 11:06 am
Először is elismerésem az írásért, az összefüggések kereséséért, felismeréséért - még ha nem is értek teljesen egyet.
Lehet, hogy félreértettelek, de mintha azt mondanád, hogy a Holdraszállásból a tévé (és Cronkite) csinált “ügyet”. Nem. Kortársként (öregként, a fene egye meg!) állíthatom: “ügy”, nagy dolog volt a Holdraszállás vagy éppen Gagarin. Lelkesítő, a 60-as évek - ha tetszik, a 20. század - szimbóluma: bármi lehetséges, bármire képesek vagyunk! (Ugyanezt ma is elmondjuk, csak éppen pejoratív értelemben, rettegve.)
A Cronkite-jelenségről. Én természetesen csak hírből “ismertem”, de ismertem magyar változatát, a 168 óra c. rádióműsort alapító, majd “a” TV Híradóban műsorvezető Ipper Pált, aki hazai viszonylatban játszotta ugyanazt a szerepet. (Nem véletlenül: korábban éveken át a Rádió New York-i tudósítójaként dolgozott.) Most teljesen mindegy - és nem is tudom megítélni -, hogy mi volt a különbség kettejük tehetsége, újságírói kvalitásai között, a lényeg a szerep: a világ értelmezése, az a hit és/vagy annak elhitetése, hogy a világ jelenségei megérthetők, megmagyarázhatók.
Azóta “minden egész eltörött”, nincs Cronkite, hanem Cronkite-ok vannak (a szánalmas magyarországi szereplőkről most ne beszéljünk), nincs “a” világ, hanem világok vannak, és egymással nem is annyira versengő, vitázó, hanem egymás mellett elbeszélő világmagyarázatok. A technikai fejlődés (kábeltévé, internet) megteremtette a korlátlan ismeretszerzés lehetőségét - és az atomizált társadalomét.
July 26th, 2009 at 10:44 am
M!
Minden fordítva van!
Te valamiféle egységességről, összetartásról írsz, én meg azt összezártságnak láttam, látom!
Egyáltalán nincs szükség Cronkite-okra abban az értelemben, ahogy írtad: monopolizált megmondókra. Még ha nem egészen szerencse kérdése csak, hogy milyenek (voltak).
Ahogy látom, a szabadság neked is alapvető élményed: amikor végre megteremtődik az alapja, ne hőkölj vissza!
Az emberi közösség - de még egy kis közösségnek, igen, még egy “igazi” pártnak -az alapja nem az, hogy közös bálványuk van, hogy van egy valaki, aki megmondja, hogy… Ellenkezőleg: én elsősorban azokkal érzek közösséget, akik szerint hülyeségeket beszélek, de nagyon is kíváncsiak a hülyeségemre! Én kíváncsi vagyok az övékre (mind hülyék, persze)! És utálom, amikor elsőre elfogadják a szajkózott közhelyeket.
Jacko mint közösségteremtő valaki! Everest vagy mi! Ugyan már! Joplin, Morrison, Hendrix vagy a Stones és Lennon. De közülük sem egy, hanem így, együtt Miles Davisszel, Marlon Brandóval stb.
Nagyon nem szeretnék olyan világot, ahol M. J. egy mérce!
Pénteken voltam Garbarek-koncerten Veszprémben: óriási volt, és volt közönsége Mo.-n! Jó, egy részük sznob VIP volt, de akkor is. Méghogy Jacko!
És: itt mindenki mindig arról beszél, hogy összefogás meg egyetértés meg… Ugyan már: vita, vita, vita!
Szabad gondolkodás és cselekvés!
(És az teljesen lehetetlen, hogy jan Garbarekre annyian izguljanak, mint Jackóra! Hála istennek!)
July 27th, 2009 at 11:52 am
Nekem is tetszik az új világ. Ijesztő lenne, ha kevesek kezében lenne egy globalizált véleménypiac. Amerikát még összetarthatta a tévé, de a világ ehhez túlságosan sokszínű. Engem inkább az zavar, hogy nem eléggé sokszínű. Az átlagfogyasztó ma is 2-3 hírportál előtt kezdi a napi hírfogyasztást: aki ezekbe nem jut be (”index címlaposak vagyunk gyerekek”) az nem jut el csak kevesekhez.
August 11th, 2009 at 9:43 am
Furcsa, de valahogy idevág kicsit Neil Gayman: American Gods c. regénye is.
August 11th, 2009 at 9:45 am
Ezt az égést, elkapkodtam a gépelést!
Helyesen: Gaiman.
August 12th, 2009 at 9:14 pm
hát hiába olvasom újra és újra, nem jutok közelebb. Armstrong, Jacko és Cronkite közös idejében a most jelentkező problémák éppúgy eszköztelenül találtak volna.
de most tényleg, volt itt globális összetartó erő, közös egó bármikor is?
majd ha landolnak a marslakók.
na de hagyjuk
August 13th, 2009 at 10:43 am
Marci, a moonwalk jóval korábbi cumó (nem jacko találta ki), vagy pedig jóval későbbi (jacko csak a nyolcvanas évek elején kezdte tolni).
plusz a klipforradalom nem jacko miatt volt, hanem a rendező miatt. ez ugyanolyan, mint mondjuk pár fázissal később az unfinished sympathy forradalmisága sem a massive attack, hanem Baillie Walsh számlájára írandó. mint ahogyan a depeche mode már rég meghalt volna, ha anno corbijn nem csinálja őket meg klipekkel, imidzzsel, satöbbivel.
August 22nd, 2009 at 7:18 pm
Szerintem az internet adta nagy változatosságból az emberek méginkább csak azokat válogatják ki, amelyek gyors élvezetet nyújtanak. Egy szűkebb rétegnek jó ez a netes szabadság, mert felnőttebbek. A gyerek folyton csokit enne, ha megtehetné. Arrafelé tartunk, hogy egyre inkább a csordaszellem fogja uralni az embereket, pedig egyre nagyobb lehetőségük lenne mindenféléhez hozzáférni.
Ezzel nem azt mondom, hogy állítsuk meg a netet meg a demokráciát. A világ erre megy, ez van. Én amúgy is azt gondolom, hogy csak egyéneket lehet “megmenteni” (jelentsen ez bármit), a világot nem.
Amúgy meg a neten mit néznek az emberek? Vicces Youtube videókat…
Régen mikor gyerek voltam, volt egy tévé csatorna. Ha tévét akartam nézni, rá voltam kényszerítve hogy ezt az egyet nézzem, így olyanokat is megnéztem, ami azonnal ugyan nem tetszett, de később kiderült hogy hasznos volt… Széles látókör. Ha ezer csatorna lett volna, 1 másodperc unalom után máris kapcsoltam volna más csatornára. Pedig a világban a legtöbb dolog megértéséhez 1 másodpercnél több idő kell. :)
Azt hiszem túlmagyaráztam… :)
August 26th, 2009 at 11:22 pm
endi: Láttam valahol a neten egy rajzot (bocs, h nem keresem meg), öten ülnek a metrón, és mind az gondolja: “Azok négyen csak bámulnak kifelé a fejükből, amíg én a világ legfontosabb kérdéseinek megoldásán tűnödöm”.
Szerintem a felnőttek nem gyerekek (és a gyerekek is sokkal okosabbak, mint szüleik gondolják).
Én sem vagyok bölcsebb senkinél (ezért a tévén csak focit nézek:)